JUBILEUM 30

Táborozás Györkönyben

Györköny: község Tolna vármegye Paksi járásában. Nekünk négy napig a világ közepét jelentette.

1994-ben a Magyarországi Német Fiatalok Közössége (GJU - Gemeinschaft Junger Ungarndeutscher) Györkönybe szervezett ifjúsági tábort, ahova a mi csoportunk is hivatalos volt. A jellege erősen hasonlított egy úttörőtáborhoz (aki nem tudja, hogy mi volt az, annak ajánlom, keressen rá a neten).

Itthonról busszal mentünk. Előzetesen annyit tudtunk, hogy lesznek folklór és sport rendezvények, valamint, hogy sátrakban fogunk „lakni”.

Odaérve felcihelődtünk a számunkra kijelölt helyre és kezdetét vette a sátorállítás. Ebben „nagy gyakorlatunk” volt. Közülünk talán két-három fő volt, aki beszélt már olyan emberrel, aki látott már valakit a tv-ben, aki sátrat vert fel. Szóval profik voltunk. 

Miután elkészültünk, és mindenki eldöntötte, hogy melyikben és kivel fog aludni, elindultunk körülnézni. A tábor szélén találtunk egy büfét, ahol rögtön be is mutatkoztunk. Borsodi sört kértünk, de a pultos hölgy előbb kérdőn, majd eléggé csúnyán nézett ránk. Mi meg elcsodálkoztunk, hogy micsoda Isten háta mögötti helyre kerültünk, ahol még Borsodi sincs. Szóval a Pécsi Sörfőzde remekét fogyasztottuk, a Szalon sört. Első nap még üvegkorsóban kaptuk, majd a második naptól kezdve műanyagban, mert „Az üvegkorsó elfogyott”.

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy alkoholizálni mentünk oda, ki kell, hogy ábrándítsam. A saját magunk és a falunk jó hírét öregbítettük.

Első este rögtön bemutatkozó est volt. Bemutatásra került a csoportunk és a falunk is. Mondjuk nem pont úgy sikerült ahogy terveztük, de ezt fedje jótékony homály. 

A táborban lehetett kézműveskedni, rajzolni, táncolni. 

A tábor ideje alatt teljes ellátást kaptunk. A tisztálkodás katonai sátrakban volt megoldva, ahol zuhanyzási lehetőség volt. Szigorúan külön időpontba beosztva a fiúk és a lányok. Volt olyan fiú, akinek nem sikerült a fiúk számára kitűzött időintervallumban megfürödni. Persze ezt a sztorit is kétféleképpen hallottuk. Az egyik verzió szerint zavartan állt a sarokban, a másik szerint bátran menetelt ki a lányok közt, teljesen lenyűgözve őket. 

Esténként közös programokat szerveztek részünkre a táborvezetők. A legemlékezetesebb egy vetélkedő volt, amikor különféle feladatokat kellett végrehajtani. 

A teljesség igénye nélkül azok a versenyszámok, amikben én is részt vettem a következők voltak:

6 főnek kellett csapatonként a színpadra lépni és kaptunk egy dinnyét. Kérdőn néztünk egymásra, hogy ez milyen versenyszám lehet? A szomszéd csapatból valaki benyögte, hogy a dinnye hőfokát fogják mérni, ezért mindenki veszettül elkezdte dörzsölni. Persze, nem ez volt a feladat. A dinnyét mindenféle segédeszköz felhasználása nélkül kellett elfogyasztani és az üres héjakat a zsűrinek bemutatni. Mi nemes egyszerűséggel földhöz vágtuk és kikapartuk – részben a földre – az egyébként édes belét. 

Aztán párokat (fiú-lány) kértek a szervezők, és – mint kiderült –, vetkőzni kellett. A részleteket nem írom le, mert korhatáros a beszámolóm, de szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ezt is megnyertük. Itt történt meg egy másik párossal, hogy vetkőzés közben a levetett hófehér póló pont a korábban kikapart dinnyemaradékokban landolt.

Szerveztek a táborlakók számára kispályás focimeccset is. Mi, fiúk két csapattal be is neveztünk és veretlenül meg is nyertük a bajnokságot. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az itthoni edzőinknek!) A lányok először vonakodtak, hogy így, meg úgy nem is akarnak focizni. Aztán beneveztek és ők is megnyerték a saját bajnokságukat. 

A játékunk közben a „lányaink” olyan szurkolással rukkoltak elő, amit egy Fradi B közép is megirigyelt volna. A fő rigmusuk a: „Mutassuk meg nekik!” volt, amire az ellenfél szurkolói válaszoltak, hogy „Mutassátok meg!”. 

Amikor hazaértünk, akkor úgy vittük az akkor még működő kocsmába az első helyért járó serleget bemutatni, mintha világbajnokságot nyertünk volna. Egyébként nekünk az is volt.

Neveket direkt nem írtam, mert nem szeretném, ha bárki megsértődne azon, hogy kihagytam, vagy azon, hogy beleírtam. 

A tábor olyan élménnyel gazdagított minket, amit míg élünk, nem feledünk. Egyszer volt, régen volt, tán igaz sem volt. 

A táborban való részvétel nem jöhetett volna létre, ha… ide olyan sok mindent és mindenkit kellene írnom, hogy kevés lenne az oldal. Maradjunk annyiban, hogy a bolygók szerencsés együtt állása (meg a bolygók mozgatói) segítettek hozzá.

Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaphattam nosztalgiázni és köszönöm mindenkinek, aki elolvasta.

Haupt István

A táncos kezdetek

     A régi tánccsoport megalakulásának körülményeire, első lépéseire nem egyszerű visszaemlékezni, hiszen több mint hat évtized választ el a kezdetektől.

     Az általános iskola felső tagozatos tanulóiból verbuválódott néptáncegyüttes megalakulása két remek tanító néni és tanító bácsi, Birk Ignácné és Birk Ignác, kezdeményezésére alakult meg. Emlékeim szerint az 1959-60-as években.

     Magduska tanító néni áldozatos munkájának köszönhetően amatőr módon próbáltuk elsajátítani a sváb hagyományokhoz kapcsolódó tánclépéseket. Lelkesedésünknek köszönhetően olyan közösség jött létre a próbák és fellépések nyomán, mely meghatározták mindennapjainkat. Ott tapasztaltuk meg, hogy milyen magasztos érzés őseink, nagyszüleink, szüleink hagyományait tovább örökíteni.

     A remek irányításnak és lelkesedésünknek köszönhetően olyan szintet értünk el, hogy eljutottunk különböző nemzetiségi fesztiválokra, az emlékezetes tokaji szüreti felvonulásokra, ahol még tv-felvétel is készült rólunk, ami nagy dolog volt abban az időben. (Akkor még nem tudtuk, hogyan működik a tv: 2 órát táncoltunk, 5 percet adtak le belőle. Ettől függetlenül óriási élmény volt.)

     Emlékszem még egy olyan eseményre is, amikor tánccsoportunk egy budapesti rendezvényen vett részt, ahol Kodály Zoltán és felesége volt a díszvendég. remélem, ezt a halvány emléket páran még meg tudják erősíteni, annak ellenére, hogy nagyon régen történt.

     Ahogy ezeket a visszaemlékező sorokat írom, büszke vagyok, hogy részese lehettem ennek a kornak. Továbbá arra is, hogy a kemény próbák, fellépések során erős baráti kötelékek szövődtek közöttünk, amelyek az évtizedek próbáit is kiállták. Ma is sok személyes kapcsolat fűz számos egykori táncoshoz. Ennek alapján egészen pontosan fel tudom sorolni egykori társaimat. Fiúk: Birk Ferenc, Bodnár József, Braun Antal, Braun István, Braun János, Drizner József, Firkola Ferenc, Hauschel József, Spéder Ferenc, Toplenszi József, Rajzer József. A lányok: Aranyosi Magdolna, Bekker Erzsébet, Braun Rozália, Endrész Katalin, Gintner Katalin, Hajde Rozália, Herhalt Magdolna, Kajzer Erzsébet, Kajzer Magdolna, Májer Rozália, Wachter Erzsébet, Wachter Katalin, Wachter Mária.

Akiket esetleg kifelejtettem, azoktól elnézést kérek!

     Meghatározó volt életünk ezen szakasza a sváb identitásunk erősítésében is. Örömmel tölt el, amikor hazamegyek, látom, hogy vannak ma is, akiknek köszönhetően hagyományaink nem vésznek el. A mai fiatalok színvonalas fellépései a különböző rendezvényeken, s a régi népszokások életben tartása jól példázzák ezt.

Remélem, ezen visszaemlékező sorokkal hozzájárultam egy kicsit a régi emlékek felelevenítéséhez, melyek már egy kicsit homályba vésznek. Az esetleges pontatlanságaim javítását, kiegészítését szívesen veszem. Így remélhetőleg még több majdnem elfeledett emlék kerülhet felszínre.

Tisztelettel: egy régi táncos: Braun István

Miskolc, 2026. február 7.