JUBILEUM 30
A Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület 2026-ban ünnepli fennállásának 30. évfordulóját. A jubileum alkalmából 2026. szeptember 12-én délután ünnepi gálaműsort állítunk színpadra, valamint egy kiállítással is készülünk.
Nem csupán az elmúlt harminc évet idézzük fel, hiszen a rátkai táncélet hagyományai jóval korábbra nyúlnak vissza. Julika tanító néni is, jó egy évtizeddel korábban kezdte meg munkálkodását. Birk Ignácné, Magdi néni pedig már az 50-es évek végén ropta táncosaival.
A jubileumi év során szeretnénk felidézni mindazokat a pillanatokat, amelyek közösségünk történetét formálták. Fogadják szeretettel a rátkai táncközösség egykori és mai tagjainak történeteit és tartsanak velünk az emlékek felidézésében.
Endrész Beáta
2026.03.14 – Jubileumi próba, a negyedik!
A jó idő beköszöntével ezúttal valamivel kevesebben voltunk, de a terem még így is szűknek bizonyult. A lelkesedés azonban töretlen!
A korábban elkezdett táncok tanulása és gyakorlása mellett egy újabb koreográfia felidézésébe is belekezdtünk.
Folytatjuk tovább, és lépésről lépésre áll össze a jubileumi műsor!
14.03.2026 – Jubiläumsprobe, die vierte!
Mit dem Einzug des schönen Wetters waren wir diesmal etwas weniger, aber der Raum war trotzdem noch gut gefüllt. Die Begeisterung ist weiterhin ungebrochen!
Neben dem Üben und Festigen der bereits begonnenen Tänze haben wir auch mit der Wiederaufnahme einer weiteren Choreografie begonnen.
Wir machen weiter, und Schritt für Schritt entsteht unser Jubiläumsprogramm!
Németországban is roptuk
1995. augusztus. Igazából, így leírva tudatosul bennem, hogy már több mint 30 éve volt. Most, hogy a Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület 30. születésnapjára készülünk, a régi képeket, videókat nézegetve olyan, mintha csak párat aludtunk volna azóta.
A jó matekosok kiszámolhatták, hogy a fenti dátum régebbi, mint 30 év. Igazuk van. Akkor még nem a jelenlegi egyesületi formában, hanem a Magyarországi Német Fiatalok Közössége (GJU - Gemeinschaft Junger Ungarndeutscher) égisze alatt működtünk. A tagok azonban ugyanazok voltak.
Szóval, 1994-ben Rátkán járt a Happy German Bagpipers nevű német zenekar, akik skót dudákon játszottak. A látogatásból barátság szövődött és Endrész György tanár bácsi hathatós levelezésének és közreműködésének köszönhetően lehetőségünk nyílt két hétre Németországban vendégszerepelni.
Emlékeim szerint az utazás előtt azért voltak aggodalmak – főleg a szülők részéről –, hogy „De messze van!” meg „Ki fogja a ruhátokat mosni, karbantartani?” stb. Mi azonban fiatalok voltunk 16-20 évesek. Ide nekünk az oroszlánt is!
1995. augusztus 13-án sok órányi buszozás után megérkeztünk a Németország észak-nyugati részén fekvő Jaderberg településre. Itt szembesültünk azzal, hogy 1-3 fős leosztásban családokhoz kerülünk elszállásolásra. Jómagam Bukóczi Zsoltival és Gyuri tanár bácsival kerültem egy családhoz. (Biztosan mi voltunk a legveszélyesebbek, ezért kaptunk tanári felügyeletet.)
Esténként a falu főterén gyűltünk össze a tánccsoport tagjaival és lelkesen meséltük, hogy a szálláson kivel mi történt, mi volt a reggeli, ebéd, vacsora. Ami fura volt kicsit, hogy éjszaka a faluban (talán 23.00 óra körül) lekapcsolták a közvilágítást.
Jaderberg környékén rengeteg programot szerveztek számunkra. Jártunk a Bremerhaveni hajómúzeumban, a Weser folyó Harriersand nevű szigetén, néhányunk még sétarepülőzni is eljutott. Fürödtünk az Északi-tengerben és sétáltunk apály idején a fövenyén, Gyuri tanár bácsira kisebb szívrohamot hozva, mert attól félt, hogy a dagály elsodor minket.
Mivel vendégszerepelni mentünk, így a citerazenével kísért táncfellépéseink sem maradhattak el. Voltunk a Nordeham-Blexeni nyári fesztiválon, ahol felvonultunk a többi fellépővel együtt.
Voltak fellépések iskolákban, (Jaderberg, Nordenham-Blexen, Rodenkirchen, Mentzhausen). Az egyik iskolában még táncházat is megpróbáltunk összehozni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. (Persze ez nem rajtunk múlott!). Még autogramokat is osztogattunk. Megküzdöttünk a szétesni készülő és méretében számunkra nem mindig megfelelő színpadokkal, a minimalizált öltözőhelyiségekkel.
Mivel akkor még nem voltak okoseszközök, online kapcsolatok, a hazaiak csak úgy értesültek a kinti hírekről, ha valamelyikünk felhívta őket vezetékes telefonon. Aztán ezek a hírek itthon – mint egy jó mese – szájról szájra terjedtek.
Az utolsó este grillpartira voltunk hivatalosak a házigazdáink szervezésében. Hát, mit mondjak, volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. Nyárson sült malac mindenféle salátával és rengeteg sütemény. Ennyi év távlatából (már elévült) talán már bevallhatjuk, hogy még sört is ittunk. Sőt, az egyik helyi szervezővel versenyt ittunk. Sajnos ő nyert többünk ellenében is.
A záróestét követően ajándékokkal és kitörölhetetlen élményekkel a tarsolyunkban tértünk haza augusztus 26-án. Azóta is, ha mi, „régiek” összefutunk, szinte mindig szóba kerül, hogy „Emlékszel, amikor Németbe’…?”
Biztosan van, akiben más emlékek törnek elő, őket csak bíztatni tudom, hogy vessék papírra. Én így emlékszem erre a két hétre. Naplót sajnos nem írtam róla és azért 30 év, az 30 év az emlékezetben is.
Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek – és szerintem nem csak a saját nevemben –, aki csak kicsit is részese volt ennek a kalandnak (akár, mint résztvevő, akár, mint szervező, akár támogató), hogy ott lehettem, hogy átélhettem, hogy mesélhetek róla a gyermekeimnek és majd az unokáimnak is.
Haupt István
Táborozás Györkönyben
Györköny: község Tolna vármegye Paksi járásában. Nekünk négy napig a világ közepét jelentette.
1994-ben a Magyarországi Német Fiatalok Közössége (GJU - Gemeinschaft Junger Ungarndeutscher) Györkönybe szervezett ifjúsági tábort, ahova a mi csoportunk is hivatalos volt. A jellege erősen hasonlított egy úttörőtáborhoz (aki nem tudja, hogy mi volt az, annak ajánlom, keressen rá a neten).
Itthonról busszal mentünk. Előzetesen annyit tudtunk, hogy lesznek folklór és sport rendezvények, valamint, hogy sátrakban fogunk „lakni”.
Odaérve felcihelődtünk a számunkra kijelölt helyre és kezdetét vette a sátorállítás. Ebben „nagy gyakorlatunk” volt. Közülünk talán két-három fő volt, aki beszélt már olyan emberrel, aki látott már valakit a tv-ben, aki sátrat vert fel. Szóval profik voltunk.
Miután elkészültünk, és mindenki eldöntötte, hogy melyikben és kivel fog aludni, elindultunk körülnézni. A tábor szélén találtunk egy büfét, ahol rögtön be is mutatkoztunk. Borsodi sört kértünk, de a pultos hölgy előbb kérdőn, majd eléggé csúnyán nézett ránk. Mi meg elcsodálkoztunk, hogy micsoda Isten háta mögötti helyre kerültünk, ahol még Borsodi sincs. Szóval a Pécsi Sörfőzde remekét fogyasztottuk, a Szalon sört. Első nap még üvegkorsóban kaptuk, majd a második naptól kezdve műanyagban, mert „Az üvegkorsó elfogyott”.
Mielőtt még bárki azt hinné, hogy alkoholizálni mentünk oda, ki kell, hogy ábrándítsam. A saját magunk és a falunk jó hírét öregbítettük.
Első este rögtön bemutatkozó est volt. Bemutatásra került a csoportunk és a falunk is. Mondjuk nem pont úgy sikerült ahogy terveztük, de ezt fedje jótékony homály.
A táborban lehetett kézműveskedni, rajzolni, táncolni.
A tábor ideje alatt teljes ellátást kaptunk. A tisztálkodás katonai sátrakban volt megoldva, ahol zuhanyzási lehetőség volt. Szigorúan külön időpontba beosztva a fiúk és a lányok. Volt olyan fiú, akinek nem sikerült a fiúk számára kitűzött időintervallumban megfürödni. Persze ezt a sztorit is kétféleképpen hallottuk. Az egyik verzió szerint zavartan állt a sarokban, a másik szerint bátran menetelt ki a lányok közt, teljesen lenyűgözve őket.
Esténként közös programokat szerveztek részünkre a táborvezetők. A legemlékezetesebb egy vetélkedő volt, amikor különféle feladatokat kellett végrehajtani.
A teljesség igénye nélkül azok a versenyszámok, amikben én is részt vettem a következők voltak:
6 főnek kellett csapatonként a színpadra lépni és kaptunk egy dinnyét. Kérdőn néztünk egymásra, hogy ez milyen versenyszám lehet? A szomszéd csapatból valaki benyögte, hogy a dinnye hőfokát fogják mérni, ezért mindenki veszettül elkezdte dörzsölni. Persze, nem ez volt a feladat. A dinnyét mindenféle segédeszköz felhasználása nélkül kellett elfogyasztani és az üres héjakat a zsűrinek bemutatni. Mi nemes egyszerűséggel földhöz vágtuk és kikapartuk – részben a földre – az egyébként édes belét.
Aztán párokat (fiú-lány) kértek a szervezők, és – mint kiderült –, vetkőzni kellett. A részleteket nem írom le, mert korhatáros a beszámolóm, de szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ezt is megnyertük. Itt történt meg egy másik párossal, hogy vetkőzés közben a levetett hófehér póló pont a korábban kikapart dinnyemaradékokban landolt.
Szerveztek a táborlakók számára kispályás focimeccset is. Mi, fiúk két csapattal be is neveztünk és veretlenül meg is nyertük a bajnokságot. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az itthoni edzőinknek!) A lányok először vonakodtak, hogy így, meg úgy nem is akarnak focizni. Aztán beneveztek és ők is megnyerték a saját bajnokságukat.
A játékunk közben a „lányaink” olyan szurkolással rukkoltak elő, amit egy Fradi B közép is megirigyelt volna. A fő rigmusuk a: „Mutassuk meg nekik!” volt, amire az ellenfél szurkolói válaszoltak, hogy „Mutassátok meg!”.
Amikor hazaértünk, akkor úgy vittük az akkor még működő kocsmába az első helyért járó serleget bemutatni, mintha világbajnokságot nyertünk volna. Egyébként nekünk az is volt.
Neveket direkt nem írtam, mert nem szeretném, ha bárki megsértődne azon, hogy kihagytam, vagy azon, hogy beleírtam.
A tábor olyan élménnyel gazdagított minket, amit míg élünk, nem feledünk. Egyszer volt, régen volt, tán igaz sem volt.
A táborban való részvétel nem jöhetett volna létre, ha… ide olyan sok mindent és mindenkit kellene írnom, hogy kevés lenne az oldal. Maradjunk annyiban, hogy a bolygók szerencsés együtt állása (meg a bolygók mozgatói) segítettek hozzá.
Köszönöm szépen, hogy lehetőséget kaphattam nosztalgiázni és köszönöm mindenkinek, aki elolvasta.
Haupt István
A táncos kezdetek
A régi tánccsoport megalakulásának körülményeire, első lépéseire nem egyszerű visszaemlékezni, hiszen több mint hat évtized választ el a kezdetektől.
Az általános iskola felső tagozatos tanulóiból verbuválódott néptáncegyüttes megalakulása két remek tanító néni és tanító bácsi, Birk Ignácné és Birk Ignác, kezdeményezésére alakult meg. Emlékeim szerint az 1959-60-as években.
Magduska tanító néni áldozatos munkájának köszönhetően amatőr módon próbáltuk elsajátítani a sváb hagyományokhoz kapcsolódó tánclépéseket. Lelkesedésünknek köszönhetően olyan közösség jött létre a próbák és fellépések nyomán, mely meghatározták mindennapjainkat. Ott tapasztaltuk meg, hogy milyen magasztos érzés őseink, nagyszüleink, szüleink hagyományait tovább örökíteni.
A remek irányításnak és lelkesedésünknek köszönhetően olyan szintet értünk el, hogy eljutottunk különböző nemzetiségi fesztiválokra, az emlékezetes tokaji szüreti felvonulásokra, ahol még tv-felvétel is készült rólunk, ami nagy dolog volt abban az időben. (Akkor még nem tudtuk, hogyan működik a tv: 2 órát táncoltunk, 5 percet adtak le belőle. Ettől függetlenül óriási élmény volt.)
Emlékszem még egy olyan eseményre is, amikor tánccsoportunk egy budapesti rendezvényen vett részt, ahol Kodály Zoltán és felesége volt a díszvendég. remélem, ezt a halvány emléket páran még meg tudják erősíteni, annak ellenére, hogy nagyon régen történt.
Ahogy ezeket a visszaemlékező sorokat írom, büszke vagyok, hogy részese lehettem ennek a kornak. Továbbá arra is, hogy a kemény próbák, fellépések során erős baráti kötelékek szövődtek közöttünk, amelyek az évtizedek próbáit is kiállták. Ma is sok személyes kapcsolat fűz számos egykori táncoshoz. Ennek alapján egészen pontosan fel tudom sorolni egykori társaimat. Fiúk: Birk Ferenc, Bodnár József, Braun Antal, Braun István, Braun János, Drizner József, Firkola Ferenc, Hauschel József, Spéder Ferenc, Toplenszi József, Rajzer József. A lányok: Aranyosi Magdolna, Bekker Erzsébet, Braun Rozália, Endrész Katalin, Gintner Katalin, Hajde Rozália, Herhalt Magdolna, Kajzer Erzsébet, Kajzer Magdolna, Májer Rozália, Wachter Erzsébet, Wachter Katalin, Wachter Mária.
Akiket esetleg kifelejtettem, azoktól elnézést kérek!
Meghatározó volt életünk ezen szakasza a sváb identitásunk erősítésében is. Örömmel tölt el, amikor hazamegyek, látom, hogy vannak ma is, akiknek köszönhetően hagyományaink nem vésznek el. A mai fiatalok színvonalas fellépései a különböző rendezvényeken, s a régi népszokások életben tartása jól példázzák ezt.
Remélem, ezen visszaemlékező sorokkal hozzájárultam egy kicsit a régi emlékek felelevenítéséhez, melyek már egy kicsit homályba vésznek. Az esetleges pontatlanságaim javítását, kiegészítését szívesen veszem. Így remélhetőleg még több majdnem elfeledett emlék kerülhet felszínre.
Tisztelettel: egy régi táncos: Braun István
Miskolc, 2026. február 7.






